A tradíción széles értelemben az eredeti ismeret, tudás és járulékainak (pl. rítusok) továbbadását értem, aminek legfontosabb konkretizálható esszenciája a keresztény hit, szentírás, apostoli szent hagyomány (tradíció), és ezért rovatcímünk korrekcióra szorul, mert valójában „A Tradícióról” kívánunk szólni, nem csupán valamiféle „mi kis lokális tradíciónkról”. A nagybetűs tradíció több mint a kis lokális hagyomány. Ez a rovat gondolkodó, válaszkereső ösvény szeretne lenni, amelyben a nagy tradicionalista gondolatok keresztény interpretációját, gnoszticizmustól mentes esszenciáját kutatnánk.
Célunk a teljesebb világkép és megértés, a metafizikai valóság jobb megismerése. Ezen az úton haladva teljesebb képünk lehet a körülöttünk lévő aktuális valóságról, és így önmagunk helyesebb megismerésével cselekedeteinket is helyesebbé tehetjük, de legalább is a modernizmus sallangjaitól megtisztíthatjuk. Olyan szerzők könyveit lapozva kerekítjük ki gondolatainkat, mint Hamvas Béla vagy René Guenon és szellemi köreik. Nem az ő gondolataik doktriner ideológiává formálása a célunk, hanem meggyőződésünk, hogy igazságaik és meglátásaik kapaszkodóként szolgálhatnak kutakodó gondolataink útjain.
Miért van erre szükség? Azért, mert az emberi történelem során a tradíció degenerálódni kezdett, ahogy R. Guinon írja (R. Guenon: Beavatás és spirituális valóság, Kvintesszencia kiadó, 2006.). A tradicionális civilizációban minden emberi cselekvés szakrális jelleggel bírt. De ahogy egyes dolgok elkezdenek kihullani a tradicionális nézőpontból – profánná válnak – megindul a degenerálódás. A mai nyugati civilizáció alapvetően antitradicionalistává vált. Ez súlyosan befolyásolja világunkat, személyes korlátainkat és gondolatvilágunkat. A profán nyílt hadjáratot folytat a szent ellen, törvényszerűnek tekintjük létét és eluralkodását, a szent kiszorítását hétköznapjainkból. Mára már két világban él a keresztény ember, a kis magánügyét képező szent világa mellett élete többsége a profánban telik, profánul (pedig Szent Pál leveleiben mi mindannyian meghívott szentek vagyunk az apostol szóhasználatában). Ahogy szerzőnk figyelmeztet, „azok is, akik vallásosnak tartják magukat, csak úgy tekintenek a vallásra, mint ami teljesen különálló helyet foglal el az egyéb dolgok között, voltaképpen olyan szűk területet, hogy nem is gyakorol effektív hatást életük többi részére, ahol pontosan úgy gondolkoznak és cselekszenek, mint teljesen vallástalan kortársaik”.
A filozófus meglátására mondhatná-e bármelyikünk, hogy nem így van? Ráadásul tovább megy, és azt mondja, ez a magatartás nem csak a világi hívőkre, de nem kis mértékben a papságra is igaz. Különös ellentmondás, ha a társadalmi ténykedés a tradíció rovására megy. A modern papság, amely a modern világra reflektálva, jó szándékkal a profán emberhez akar szólni, a ceremóniákat és rítusokat igyekszik limitálni, egyszerűsíteni – maga a II Vatikáni Zsinat is intézményesítette mindezt - vajon mindig a legjobb úton jár-e?
Itt fontos különbséget tenni rítus és szertartás között. Idézett szerzőnk a liturgikus lexikonoknál mélyebb definíciót ad. Megfogalmazásában a rítus tradicionális rendű, és egy „nem-emberi” elemet is magába foglal. A ceremónia ezzel szemben csupán emberi és külső, emocionális, pszichológiai hatásokra épül. Guenon szerint a nyugati világ a ceremonializmus megromlásában leledzik, a ceremóniák rárakódtak a rítusokra és elfedik, lefojtják azokat. Az ájtatoskodó ceremónia rátelepszik a tradicionális rítusra, elfedi annak komolyságát és méltóságát. Ha elfogadjuk ezt a megfogalmazást a ceremóniára és rítusra, kijelölhetjük a keskeny ösvényt. Ezek alapján tudnunk kell „elengedni” (a szó pszichoterápiás értelmében) a ceremóniát, akár úgy, hogy megváltoztatjuk, egyszerűsítjük, akár úgy, hogy megtartjuk. Egyszerűen szólva, a latin nagymisét és egy modern gitáros kismisét egyaránt magunkénak tudhatjuk. A barokk templom cirkalmassága és a Margit szigeti Árpádkori Szent Mihály kápolna végletes egyszerűsége ugyanazt az egy és változtathatatlan Istent dicsőíti. A keresztelés, mint rítus, beavató szentség, lényege ugyanaz, ha az ókori alámerítkezés ceremóniájával, vagy a mai gyermekkeresztelés módján valósul is meg. A különböző ceremóniák mögöttes valósága változatlan. Az Eukarisztia szentségét, az Istennek bemutatott áldozat valóságát semmilyen ceremónia nem képes megváltoztatni. Ismernünk és tartanunk kell a rítust a szív megnyitása okán, a szentségeket, amelyek mögött mindig ott a nem-emberi, az Isten. Átélnünk és megélnünk, magunkba fogadni Isten valóságát. S ehhez aztán a pszichénknek legjobban kedves katolikus ceremóniát, templomot, papot választhatjuk.
Üröm, 2013.05.26, Szentáromságvasárnapján Horváth Lajos
